Ön a 700515. látogatónk!

Doktor Klub Fórum - "Emberi sorsok és személyes tragédiák megismerése sokunkat elgondolkodtatnak és talán alkalmasak arra, hogy helyes irányba kormányozzák életünket."

Hozzászólás küldéséhez bejelentkezés szükséges.
E-mail cím
Jelszó
Regisztráció | Elfelejtett jelszó
Törékeny élet 2012-06-28 16:10:37
Az elmúlt héten a csontritkulással kapcsolatos cikkem után nagyon sok levelet kaptam az olvasóktól. Tragikusabbnál tragikusabb eseményekről tájékoztattak és szinte mindegyik levélíró arra kért, ha módomban áll, írjam meg az esetüket, ha másért nem, akkor azért, hogy tanulság legyen azok számára, akik úgy gondolják, hogy az egészségünk büntetlenül elhanyagolható.
(A szerző)

Eleget téve Szabó Zoltánné olvasónk kérésének, a minap látogatást tettem székesfehérvári otthonukban. A megadott címen egy kicsi, szerény, de nagyon tiszta külvárosi házat találtam. A csengetésemre egy, a negyvenes évei derekán járó, kellemes külsejű asszonyka tessékelt be. Ő volt Szabóné. A bemutatkozás után halkan csak annyit mondott:- Kérem jöjjön, bemutatom a férjemnek.
A kis ház udvar felőli részén egy cseppnyi terasz húzódott meg, melyet az évek során gondos kezek szőlőlugassá alakítottak. Szabó úr, aki egy öregecske fotelban ült ezen a teraszon, szemmel láthatóan kínlódva felállt és kezet nyújtott. Az asszonyka valamit motyogott az ebédfőzéssel kapcsolatosan, majd magunkra hagyott bennünket. Néztem a férfit, aki alig láthatóan remegő kézzel komótosan cigarettára gyújtott, majd belebámult a kifújt füstbe. Szomorú szemében láttam, hogy nem a füstöt nézi, hanem sokkal messzebb. Vártam, hogy megszólaljon. Ahogy a kifújt füst lassan elszállt, úgy riportalanyom tekintete visszatalált a jelenbe és keserűen kezdte mesélni a történetét. Megtudtam, hogy két gyermeke van. A lánya férjhez ment és a kisunoka már óvodás. Fia pedig most végzi a középiskolát. Ő maga szinte soha nem volt beteg. Eddigi életét szinte folyamatosan végigdolgozta egy fehérvári üzemben és azon szerencsések közé tartozott-szakmája révén-, akiknek még sok évig biztosítottnak látszott a munkája. Mígnem egy napon megtörtént a tragédia. Munkába indult, a kertkapuban szerencsétlenül megbotlott és a földre esett. Maga az esés nem volt nagy, hiszen máskor is esett már életében, de ez mégis más volt, mint a többi. Felesége azonnal a segítségére sietett, próbálta felsegíteni a férjét, de nem sikerült és akkor már mind a ketten tudták, hogy nagy baj van. A mentő a városi kórházba szállította Szabó urat, ahol alig egy órán belül megtudták a kegyetlen igazságot: nagyfokú csontritkulása van, az esés következtében a combcsontja kettétört és azonnali műtétre van szükség. A kezelőorvosa elmondta neki, hogy olyan mértékű csontritkulásban szenved, hogy szinte a legkisebb fizikai teher elegendő ahhoz, hogy összeroppanjon valamelyik csigolyája vagy ismét eltörjön valamelyik csontja.
Befejezve a történetet lassan rágyújtott megint, percekig szótlanul bámult a semmibe, majd felém fordult és szomorúan annyit mondott: -Úgy higgye el, ahogy mondom, soha nem említette senki, hogy a csontritkulás betegségbe, akár bele is lehet nyomorodni.
Ebben a pillanatban nyílt a kertkapu, egy fiatalasszony lépett be egy öt év körüli, szöszke kislány társaságában, aki nyílegyenesen viharzott el mellettem és ugyanazzal a lendülettel belehuppant beszélgetőtársam ölébe és csilingelő, kedves hangján faggatta nagyapját arról, hogy mikor fog vele labdázni. Szemem összetalálkozott Szabó úr tekintetével, néztük egymást és mindketten tudtuk, bármi is legyen a válasz, az nem lesz igaz, mert annak a pici lánynak a szemében a nagypapa egy erős, biztos támasz; a teljes igazság pedig az, hogy gyengébb és törékenyebb, mint az az öt éves kislány, akit az ölében tartott.
"A láthatatlan ellenség" 2012-06-28 15:51:43
Az elmúlt héten jártam az egyik fővárosi rendelőintézetben, mert néhány rutin vizsgálatot szerettem volna elvégeztetni magamon. Sajnos, várakozásra voltam kárhoztatva, amit nagyon nehezen tudok elviselni, de hát, mit lehet tenni, mint tudjuk kevés az orvos és sajnos sok a beteg. A pad végén ülve olvasással próbáltam tölteni az időt. Kisvártatva egy kerekes székes beteget láttam közeledni. Sajnálkozva néztem, és az futott át az agyamon, hogy mekkora áldás is az egészség, már akinek van. Ahogy közelebb és közelebb jött felém, akkor láttam csak, hogy egy alig negyvenes éveiben lévő, széparcú, fiatalos külsejű nő ült a rokkantkocsiban. Mivel én ültem a széksor végén, pont mellém „parkolt” le. Bevallom, amikor egy tolószékben ülő embert látok, egy kicsit mindig összeszorul a szívem és azon gondolkodom, hogy vajon milyen baleset vagy más személyes tragédia juttatta ezt a jobb sorsra érdemes embertársunkat ilyen helyzetbe. Udvariasan köszöntem a hölgynek. Tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott és ekkor vettem észre, hogy a tiszta szép arca két nagyon szomorú szemet foglal magába. Fogadta a köszönésemet és szinte azonnal beszélgetni kezdtünk. Talán szakmai ártalomnak is nevezhetnénk (hiszen sokszor készítettem már riportot beteg emberekkel) , de azonnal a lényegre tértem és faggatni kezdtem, hogy milyen szörnyű baleset kényszerítette kerekesszékbe. A nő néhány másodpercig tétován nézett rám, majd halkan annyit mondott, hogy nem szörnyű baleset volt. Majd lehorgasztott fejjel úgy egy fél percig maga elé nézett. Aztán lassan felém fordította a tekintetét és szinte kérdés nélkül elmesélte személyes tragédiáját. A történet rövid volt, ijesztően rövid, különösen annak a fényében, hogy életének az az egyetlen másodperce tolószékbe kényszerítette, nagy valószínűséggel élete végéig.
Az a bizonyos rövid történet pedig a következő volt: Egy hétvégi nagytakarítás alkalmával a szekrény felső polcáról kiemelt egy kartondobozt, melyben régi könyvek voltak. Ezzel a nem könnyű teherrel lelépett a létra egyetlen fokáról, amin állt és abban a pillanatban, ahogy talpának sarokrésze lezökkent a padlóra egy szörnyű reccsenést érzett a hátgerincében és szinte azonnal elveszítette eszméletét. A mentőben tért magához, de akkor már nem tudta mozgatni a lábait. Később, a kórházban tudta meg, hogy őt is elérte az a „néma járvány”, amely sajnos századunk népbetegsége, és CSONTRITKULÁS néven ismerjük. A fiatalasszony szomorúan mesélt a korábbi terveiről, amikből már valószínű semmi sem fog megvalósulni. A beszélgetés végén keserűen, de nagyon reálisan annyit mondott, hogy nagyon jól tudta, hogy a csontritkulás népbetegség, el is akart menni erre a vizsgálatra, de mindig úgy hozta a sorsa, hogy valamiért nem ért rá ezt megtenni.
Azóta ezerszer megbánta, hogy fontosnak vélt, hétköznapi apróság miatt egy életre tolószékbe ítélte magát - fejezte be keserű mosollyal az asszony.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy a szélesebb körű felvilágosítás sem elegendő ahhoz, hogy józanul mérlegre tudjuk tenni, hogy mennyire vagyunk fontosak a családunk, a környezetünk és saját magunk számára.
Közismert tény, hogy szinte minden betegség gyógyítható, ha időben történik a felismerés, de egy porrá tört combnyak csont vagy egy összeroppant gerinc már soha többé nem orvosolható.
"A nehéz kezek" 2012-06-26 18:02:04
Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a CSONTRITKULÁS valamiféle olyan állapot, mint például a hajhullás, vagy az idő múlásával néhány fogunk elvesztése. Pedig nem erről van szó. Valójában egy
lappangó kór, ami sajnos napról-napra szedi gyanútlan áldozatait. Ezek az áldozatok köztünk élnek és ha nem teszünk ellene semmit, akkor talán holnap bármelyikünk lehet a következő.
(A szerző)
A történetem következő főszereplője (áldozata) Mariska néni, aki megkért arra, hogy családnevét ne írjam bele az újságba, egy Látrány nevű Somogy megyei falucskába invitált, hogy találkozhasson velem és elmondhassa történetét.
Mivel korábban érkeztem a megadott időnél, néhány percre megálltam a falucskát övező dombtetőn. Kiszálltam a kocsiból és végigvezettem a szemem a horizontot tarkító dombokon. A vonulat végén selymesen feltűnt a Balaton víztükre. Az enyhén párás levegőben nem látszott a túlpart, így az az ég kékjébe veszve a végtelenbe nyúlt, melynek színét visszatükrözte a tó. A falut szegélyező dombok élénkzöld színe harsogta a tavasz érkeztét, amelyet itt-ott szikrázva tarkított már egy-egy talpig virágba borult fa. Percekig néztem a dombtetőről a kis falucskát és nem tudom, miért, de az fordult meg a fejemben, hogy de jó lenne itt élni. A megkondult harang riasztott fel mélázásomból, figyelmeztetve arra, hogy mennem kell. A házat könnyedén megtaláltam, csengetésemre egy barátságos kiskutya száguldott a kapuhoz, messze megelőzve gazdáját, Mariska nénit, aki botra támaszkodva, bizonytalan léptekkel közeledett. Csak néztem az idős asszonyt, aki láthatóan ügyelt lépéseinek biztonságára és attól féltem, hogy a körülötte ugráló göndör szőrű kiskutya nehogy kibillentse egyensúlyából. Kaput nyitott, majd betessékelt. A nyárikonyha előtti székekre ültünk. A Bogár - mert így hívták a kiskutyát – közénk telepedett. S mivel, hogy egyikünk sem szólalt meg, okos szemével hol rám, hol pedig a gazdájára nézett. Az asszony zavartan igazgatni kezdte enyhén deformált ujjaival a láthatóan új kötényét, amit valószínű az én tiszteletemre vett fel. Arra gondoltam, ezek a kezek sok munkát láttak. Lassan, akadozó hangon mesélni kezdett. Gyerekei felnőttek, és elköltöztek a faluból a városba, mert itt nem találtak munkát. Férje sok éve meghalt. Ő soha nem ijedt meg a fizikai munkától, úgy hitte teljesen egészséges és legalább száz évig fog élni. Aztán tavaly megtörtént a baj. Egy olyan mozdulat okozta a vesztét, amit az ember élete során sok ezerszer megtesz.
-Lehajoltam! Csak ennyi! Lehajoltam! – ismételgette maga elé nézve az asszony.
-Majd térdre estem és úgy érzem a sorsom ezzel megpecsételődött - mondta Mariska néni. Ha nincs ez a kis kutya – folytatta az asszony -, akkor jó ideig senki nem vette volna észre, hogy mi történt velem. A kutyus látva, hogy gazdája tehetetlenül kínlódik a földön, összeroppant gerinccel, hangos ugatással riasztotta a szomszédokat, akik mentőt hívtak és a kaposvári kórházba szállították. A diagnózis őszinte volt, egyszerű és kegyetlen: NAGYFOKÚ CSONTRITKULÁS. Amikor hazaengedték a kórházból, a kezelőorvosa útravalónak egy jó tanáccsal látta el, miszerint ha hosszú életű szeretne lenni, akkor szinte minden fizikai munkát mellőznie kell.
A történet végén az idős asszony tekintetét a veteményeskert felé fordította, ahol a tragédia történt és akkor megéreztem, hogy könnyes szemeivel nem a baleset helyét nézi, hanem az emlékei közt kutatva azt a pirospozsgás, egészséges fiatalasszonyt látja, aki soha nem volt rest, ha munkára került a sor. Azt az asszonyt, aki akkor még nem tudta, hogy testünk büntetlenül nem kizsákmányolható. Nem tudta, hogy ez a néma kór, ami mindnyájunkat fenyeget, egyszer majd neki is benyújtja a számlát.
Hazafelé menet ismét megálltam a domboldalon, néztem a falut és eszembe jutott az asszony fáradt, nehéz keze, ami egyre nehezebben lesz képes arra, hogy segítsen a mindennapok fárasztó munkájában.
WEb operátor 2012-06-26 17:57:57
Kedves Látogatóink!

A topik címe mindent elárul, s nem titkolt célja, hogy merjünk beszélni saját tragédiánkról, vagy kiírjunk magunkból egy olyan történetet, amely családunkban, vagy környezetünkben történt. Sok esetben már az is megkönnyebbülés ha beszélünk róla, de nem utolsó sorban tanulságul szolgálhat embertársainknak!

A topik nyitó idézet Szerzőjétől több bejegyzést teszünk közzé, tiszteletben tartva, hogy neve elhallgatását kérte!

Látogatóink történeteit is köszönettel fogadjuk, névvel vagy anoniman is!
Írjatok bátran!

Üdvözlettel:
Web operátor

< Előző oldal

Következő oldal >


« Vissza